Árnyak
Japánt két banda irányította a Higure (alkonyat) és a kegyetlenségéről híres Akacuki (hajnal) bár nem ismerik egymás a bandatagok feltett szándékuk megölni a másikat. A rendőrök tehetetlenek mivel senki nem ismeri a banda két vezetőjét.
-Ki a Higure vezetője ?!- szűrtem idegesen fogaim között, még egy jobb horgot bevíve a fickónak, érzetem az öklöm alatt roppanó csontokat. Remek! Eltörtem a kibaszott állkapcsát ma tényleg nem vagyok ömagam... Megszokott mozdulattal tűrtem hátra tincseimet, melyek zselétől egymáshoz tapadtak. Fáradtan és dühösen fújtam ki tüdőmben tartott levegőt, nem szerettem a piszkos munkát magam csinálni, de ilyen ínséges időkbe kénytelen az ember bemocskolni a kezét.
-Mon..am má' ho... nem tu.om!- nyöszörgött fájdalmában eltorzult arccal. Nem kém ez csak egy ostoba diller, de még annak is ócska! Utáltam ha felbasszák az agyam nem volt kedvem egy ilyen pöccsel szórakozni, ezért még valaki keservesen megbánja. Kiegyenesedtem megigazítva zakóm, felvettem asztalra tett magnum revolverem, lassú mozdulatokkal megtöltöttem.
-Ha nem mondod el kinyírlak!- szegeztem rá pisztolyom, nyüszíteni kezdett könyörgött a szánalmas kis életéért, de nem engedhettem el már így is többet tudott mint kellene szerencsétlen flótás rossz helyen volt rossz időben, dehát erről szól az élet.
-Nem tudja? - lépett be az ajtón Akihiko egy bárgyú vigyorral. Öltönye mint mindig tökéletesen simult izmos mellkasához. Kopasz fején meg meg csillant a szoba egyetlen lámpájának halvány fénye, inge gallérja alól kilátszott kígyót ábrázoló tetoválása, ha akarta volna akkor sem tudta volna letagadni hogy közénk tartozik de ő nem az a fajta volt.
-Nem...- Sétáltam felé fáradtan majd kezébe nyomva a fegyvert adtam ki neki utasításom mely a férfi végrendeletét is jelentette.- Nyírd ki!- Néztem mélyen ellent mondást nem tűrően szemébe.
-Kívánságod számomra parancs !- hajolt meg alázatosan ellépve az ajtóból, hogy utat adjon nekem. Kiléptem a vörös szőnyeggel borított folyosóra, levettem fekete bőrkesztyűm és a zsebembe gyűrtem. Egyenesen az irodámba mentem nem törődve semmivel. Beérve kibontottam egy üveg Glen grant 1950-es év járatú wiskyt a szervezetem szinte könyörgött egy pohár jó erős italért. Ledőltem fekete bőr székembe és lassú kortyonként ittam ki minden egyes cseppet, lassan marta végig torkom majd gyomromat jóleső, megnyugtató melegséggel töltötte el. Fáradt voltam már két napja nem voltam otthon, hiányzott Kirát a karjaimban tartani, most azonban fontosabb volt megtalálni a Higure vezetőjét hogy csak én uralhassam japánt, de ez nehezebb feladatnak ígérkezett mint azt valaha gondoltam. Nem mertem nyílt fegyverkezési versenyt indítani míg nem tudtam a banda pontos létszámát s így erejüket felmérni. Könnyen belebukhatok és semmi pénzért nem kockáztatnám az embereim biztonságát felelőtlenül. Végtagjaim zsibbadni kezdtek, lassan átmozgattam elgémberedett testem, csak ekkor vettem észre hogy fejem már jó ideje tompán sajog.
-Hazavigyelek?- jött a kérdés, ajtóban Akihikot pillantottam meg, ki zsebkendővel törölte le a vért kezeiről.Szerettem őt türelmesen kezelte minden idegesítő apróságot amivel traktáltam, apámat szolgálta még halála előtt így nem volt kérdés ki lesz a jobbkezem miután átveszem az Akacuki vezetését.
-Nem még maradok és átnézem a papírokat- mondtam álmos hangon, földet páztázva gondoltam át még mit kell ma elintéznem a papírmunkán kívül.
-Le kéne pihenned így nem leszek képes összpontosítani!- mondta ellentmondást nem tűrő hangnemben az aztalomhoz lépve nézett mélyen szemembe mire én csak kifújva tüdőmben tartott levegőt hátradőltem.
-De...- Kezdtem volna bele értelmetlen tiltakozásomba de egyetlen kézmozdulattal belém folytotta a szót.
-Semmi „De”! Hiszen már biztos hiányol a kis házi kedvenced- mosolygott mindentudóan.
-Kira nem a házi kedvencem!- rivalltam rá mérgesen.- Egyébként meg nekem is hiányzik ő!- Csalt mosolyt az arcomra Kira gondolata. Eszembe jutott hogy milyen nagy lelkesedéssel meséli el nélkülem töltött napjait. Édes ajkainak gondolata egyből feltüzelt nemkívánt képeket előhozva tudatomból. Megadóan bólintottam barátomnak majd elindultunk a parkoloházhoz. Tucatjával sorakoztak a BMW-k melyek közül kitűnt titkárnőm Ema fehér piros bogara. Mindig nevetnem kellett ha megláttam hogy szerencétlenkedik ezzel az utakon.
-Tudja már hogy te vagy az Akacuki vezére?- faggatózott hollófekete Range Roveréhez lépve. Amint kinyitotta a kocsit bepattantam az anyósülére.
-Nem...- mondtam bűntudatos hangon. Kényes témára tapintott szerettem Kirát, de nem akartam azzal veszélybe sodorni a küldetést sem őt sem pedig magamat hogy elárulom neki kivagyok. Nem tudom mit gondolna ha megtudná hogy egy gyilkossal bújuk este ágyba.
-Na és milyen ez a te Kirád?- Faggatózott elindítva a kocsit mely akár egy nagymacska mordult fel alattunk. Imádtam ennek a kocsinak a hangják ákár a dorombolás jót tett az ember idegrendszerének, akár azonnal el tudtam volna aludni.
-Ártatlan- ez volt a legjellemzőbb rá, olyan volt mint egy kiskutya szó nélkül követte a gazdája kívánságait ami néha az idegeimre ment máskor meg elképzelni sem tudtam volna jobbat.
-Hmm... te meg a nagy gonosz farkas aki elrontja ezt az ártatlan kislányt- nevetgélt gázra taposva.
Nem válaszoltam az igaznak látszó feltevésére miszerint megrontom, inkább csak bámultam ki a szélvédőn az alkonyodó eget kémlelve, csak egy percre el akartam felejeteni minden gondom, az út többi részét csendben tettük meg és ezért nem tudtam volna elég hálás lenni Akihikonak.
-Köszönöm hogy elhoztál- intettem majd kiugrottam az autóból legközelebbi tömbház felé indulva.
-Nincs mit, aztán legyél jó- fekete kocsija halkan mordult fel majd eltűnt az egyik sarkon.
Beérve intettem a portásnak mire ő azonnal elhabogott egy "Jó estét"-et, de nem is figyeltem rá indultam tovább a lifthez szerencsémre pont akkor ért le. Beugrottam az immár üresen áló liftbe és megnyomva az 5. emelet gombját türelmetlenül vártam hogy végre felérjen. Minden eggyes emleletet egy halk "ding" hangocska jelzett mely máskor az őrületbe vitt most azonban meglepően megnyugtató volt. Amint megállt azonnal kipattantam zsebemből előkotortam kulcsom ám hiába az ajtó nyitva volt. Belépve megpillantottam az én „piroskámat” egy száll fürdőköpenyben állt a fürdőszoba küszöbén haját törölgetve. Méz barna szeme megcsillant ahogy meglátott eldobta a törölközőt és mosolyogva nyakamba ugrott. Éhesen csókoltam puha ajkait. Megmarkolva fenekét tartottam levegőben lábai szorosan derekam köré fonta. A kanapéhoz vittem és ledöntöttem rá, egy pillanatra sem engedve el ajkait.
-Hiányoztál- leheltem újabb csókot nyomva szájára. Haja mögé tűrtemdióbarna tincseit mire ő csak kedvesen mosolygott.
-Aggódtam miattad- vallotta be őszintén. Földet pásztázva próbálta elrejteni a pírt az arcán. Imádtam volna ha ez a pillanat örökre tartana de tudtam hogy meg kell fürödnöm mert már nem bírtam a saját szagom, kénytelen-kelletlen a fürdő felé vettem az irányt. Magamhoz szerettem volna húzni és vele átélni ahogy a meleg cseppek a bőrömhöz érnek ellazítva fáradt izmaim. Tudtam hogy kezdődik az a buta valóságsó amiből egy percet sem képes kihagyni így hát intettem, hogy nyugodtan megnézheti én is mindjárt jövök. Belépve legalább annyira jó érzés fogott el mint vártam, állva is el tudtam volna aludni. Fekete fürtjeim függönyként omlottak nyakamra.
Telefonom már-már idegesítő csengőhangja zökkentett ki kómás állapotomból. Reflexből a zsebembe akartam nyúlni hogy kivegyem de kezem csak a csupasz, nedves bőröm érintette. Idegesen állapítottam meg hogy a zaj forrása kintről jön. A törölközöm magamra kapva téptem fel a fürdő ajtaját. Küszöbön állva Kirát pillantottam meg, megilletődve bámult felém füléhez szorítva a telefonom. Átfutott a fejemben a legrosszabb az egyik emberem azt hihette én vagyok s így rájöhetett a titkomra. Barna szemei elkerekedtek ahogy rám pillantott. Beleszólt valamit a telefonba, hangja alig hallható volt vékony és kétségbeesett. Kezét nyújtva adta át a készüléket. Csak arra tudtam gondolni hogy megnyúzok ma még ezért valakit. Kiragadtam a kezéből a telefon és mély dühös hangot hallatva csörtettem be vele a hálószobába gondosan becsukva magam mögött az ajtót.
-Igen?- sziszegtem majd felrobbanva méregtől.
